László Gyula, a 20. századi polihisztor kolozsvári évei
Vissza

László Gyula, a 20. századi polihisztor kolozsvári évei

László Gyulát tekinti Kós Károly és Bánffy Miklós mellett a 20. század egyik erdélyi polihisztorának a Kolozsvári Magyar Napokat életre hívó Gergely Balázs. Önmagára ex-régészként hivatkozva emelte kalapját a negyvenes évekbeli kolozsvári régészeti iskola megteremtője előtt, megköszönve egykori évfolyamtársának, M. Lezsák Gabriellának új kötetét, amely László Gyula – akivel a beszélgetőtársaknak alkalmuk volt közösen is dolgozni – közel évtizedes kolozsvári pályafutásának 1940–44 közötti időszakát foglalta össze. A kötetbemutató beszélgetés töredékeiben felvillantott néhány részletet a polihisztor kolozsvári éveiből megállapítva, hogy a 20. század derekán kidolgozott kettős honfoglaláselmélete a tudomány fejlődésével egyre inkább az igazolás felé közelít.

A Brassó megyei Kőhalmon született 1910-ben, gyermekkora éveit szülővárosában és Kolozsváron töltötte, majd az első világháború után szülei Budapestre vitték. Ott képzőművészetet tanult és művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott, 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett, és későbbi életpályája is sokoldalúságát hangsúlyozza – aligha vitatható hát Gergely Balázs szubjektívnek öntitulált megállapítása László Gyula polihisztorságát illetően. 1940-ben Hóman Bálint közoktatásügyi miniszter javaslatára Kolozsvárra kerül, ahol magántanári státust kap az egyetemen. Erdélybe visszatérésével egy álma valósult meg, s mint később maga is vallotta: „Kolozsvári kilenc évem rendkívül termékenyen alakította ki érdeklődésemet és formálta egyéniségemet. Feltámadt bennem újra a képzőművész is, és a régészeti leletekből egyre világosabban bontakozott ki az egykori élet.” Az inspiráló kolozsvári környezetben maga is azt vallotta, hogy „Erdély földje három nép együttes munkájának következtében vált műveltté: a magyarok, románok és szászok együttes munkája alakította szülőföldünket”, ezért azt kell keresni, ami összeköt, nem azt, ami elválaszt bennünket.

Amikor a front elérte Kolozsvárt, 1944 őszén családjával éppen Visegrádon tartózkodott, ahonnan csak 1945 tavaszán tért vissza, és átvette a tanszékvezetést ebben az erdélyi magyarság számára válogatott megpróbáltatásokkal teli zűrzavaros időszakban. Figyelme a magyar ősvallás, sámánizmus felé fordul, ekkor írja értekezéseit a Szent László freskókról. Lezsák Gabriella és Gergely Balázs közösen elevenítették fel az anekdotaszerű kuriózumot, miszerint László Gyula volt az egyetlen, aki egy régészeti feladat során tanúsított szertelen, pontatlan, fegyelmezetlen magatartása miatt egy levelében elmarasztalta Kós Károlyt, hozzátéve viszont, hogy annak néprajzi munkája nagyon jó. A kötelezővé tett román állami hűségeskü és egyre nehezebbé váló egyetemi adminisztrációs helyzet miatt László Gyula 1949-ben Magyarországra telepedett, de a rendszerváltás után gyakran járta tudományos előadásaival Erdélyt. Másnap Sepsiszentgyörgyre készült továbbutazni, amikor egy ilyen körúton álmában érte a halál Nagyváradon 1998-ban.

Mindmáig érvényesek rajzai, diafilmjei a honfoglaló magyar nép életéről, mondáiról, a csodaszarvasról, Lehel kürtjéről, és időtálló képeskönyve, az 50 rajz a honfoglalásról. (Diafilmjei egyébként megtekinthetők világhálón, a Virtuális Diamúzeumban – szerk. megj.) Az 1960-as években dolgozta ki elméletét a kettős honfoglalásról, amelynek lényege, hogy az Árpád-vezette 896-os bejövetelt a honfoglalás mintegy zárómozzanatának tekinti, szerinte „Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide”. A kötetbemutató esemény beszélgetőpartnerei egyöntetűen állították, hogy a tudomány fejlődésével egyre inkább az igazolás felé közelít László Gyula kettős honfoglalás elmélete. Lezsák Gabriella arról is beszélt, hogy a Magyarságkutató Intézet genetikai laborjának kutatásai azt látszanak igazolni, hogy az avarok megérték a honfoglalást, ugyanakkor mérhető a hun-avar folytonosság. A szerző és a kolozsvári régészeti iskolateremtő polihisztor iránti messzemenő elismerését kolozsváriként és hajdani régészként megfogalmazó Gergely Balázs megítélésében így László Gyula is azon tudósok egyikének tekinthető, akinek „nincs igaza, de igaza lesz”.

A borítókép a szerző felvétele 


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ