Közösségi együttlét és kopjafaavatás a VII. Kolozsi Magyar Napon

Közösségi együttlét és kopjafaavatás  a VII. Kolozsi Magyar Napon
Olyan településen, ahol a békesség, egymás tisztelete és a fegyelmezettség a mindennapok velejárói, ott járványhelyzetben sem tántorodnak el a közösségi programok szervezésétől: az egészségügyi előírásoknak megfelelő maszkviseléssel és fertőtlenítéssel, egy napra csökkentve ugyan, de megtartották a VII. Kolozsi Magyar Napo(ka)t. A korábbi évekhez hasonlóan a vallási felekezetek Kolozson – római katolikus, református és unitárius – együtt, egyként ünnepelték szombaton a településen élő magyar közösséget.

Idén az ökumenikus istentisztelettel kezdődő, kopjafaavatással egybekötött szombat délelőtti ünnepélynek a műemlékké nyilvánított református templom adott otthont, így a házigazda a felekezet lelkésze, Sikó Piroska volt.  Az Istenbe vetett hit eredménye az, hogy bár visszafogottabban, de idén is megszervezhették a településen a magyar napokat, lehetőséget teremtve ebben a bizonytalan időszakban is az együttlétre – hangsúlyozta az igét hirdető Keresztes Olivér, római katolikus plébános. 

Az egybegyűlteket a szervezőbizottság nevében Gyerő Dávid unitárius lelkész köszöntötte, aki beszédének egyik központi gondolatául Vörösmarty Mihály jól ismert sorait választotta: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.” A lelkész kiemelte, hogy bár balszerencséből, viszálykodásból és megfogyatkozásból is bőven kijutott Kolozsnak az elmúlt száz évben, mégis „él nemzet e falun.” Úgy fogalmazott: a magyar napok céljai közé tartozik – ebben a nehéz időszakban különösképpen –, hogy segítsen ellenállni a megtöretés veszélyének lelki és közösségi értelemben egyaránt.

Házigazdaként szólva a jelenlévőkhöz Sikó Piroska hangsúlyozta: a VII. Kolozsi Magyar Nap, valamint kiemelkedő programpontja, a 20. századi hősi halottak emlékének tisztelgő kopjafa felavatása annak a gyümölcse, hogy a felekezetek békességben, közös érdekekért dolgozva tudnak együtt élni a településen.

Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese Sámuel próféta második könyvéből kiemelt részlettel fogalmazta meg az idei magyar napok üzenetét: „Légy erős és legyünk bátrak a mi nemzetségünkért és a mi Istenünknek városaiért; és az Úr cselekedjék úgy, amint néki tetszik.” Kiemelte, hogy Erdélyben még ma is ritkaságszámba megy az ökumenikus magyar napok szervezése egy településen, de be kell látni: külön-külön túl kicsik és törékenyek vagyunk ahhoz, hogy megengedhessük magunknak a széthúzást. A köszöntőbeszédek sorát Rus Emanuel hegedűjátéka, Marton Melinda operaénekes előadása és kolozsi kislányok éneke tarkította.

Az ünnepélyen bemutatták a kolozsi születésű Bíró Ernő Homokvár című, hangoskönyv formátumú novelláskötetét, amelyből Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze olvasott fel néhányat Intés az őrzőkhöz című előadásának részeként. Az összeállításban olyan kiemelkedő személyiségek versei, illetve gondolatai is helyet kaptak, mint Márton Áron, Márai Sándor, Tamási Áron, Petőfi Sándor, Reményik Sándor, Dsida Jenő, végezetül pedig elhangzott az előadás címéül szolgáló Ady Endre vers is.

A templomi ünnepély után következett a rendezvény legjelentősebb mozzanata, a Kolozs első és második világháborús hősi halottainak tiszteletére állított kopjafa felavatása. Elsőként Benkő Levente történész szólalt fel, aki nem csupán a történelmi tények ismertetőjeként, hanem egyben az emlékmű kifaragójaként volt jelen az eseményen. A református templom kertjében elhelyezett kopjafa kivitelezésében segítséget nyújtott a szervező bizottság tagjaként a kolozsi származású Kondrát Tibor is, akinek családját közvetlenül érintették a második világháborús történések, ugyanis a fogságba került nagytatája a szovjet lágerek valamelyikében vesztette életét, és soha nem térhetett haza szeretteihez.

Benkő Levente elmondta, hogy mindezidáig nem sikerült pontos listát összeállítani arról, hány kolozsi magyar ember áldozta fel életét a háborúkban. A református templom ugyan emléktáblákon őrzi a második világháborúban elesett 13 református férfi nevét, valamint az 1944. szeptember 17-i alagútrobbantás 17 áldozatának névsorát, de ez a többi felekezet adatait nem tartalmazza. A történész kiemelte: sok száz katona naplóját, visszaemlékezését olvasta már, számos interjút készített egykori harcosokkal, de nem találkozott még olyan véleménnyel, amely ne a magyar katonák háborúba vonulásának értelmetlenségét hangsúlyozta volna.

Mile Lajos kolozsvári főkonzul beszédét azzal a mondással indította: „csoda, hogy élünk”, ugyanis kegyelem az, hogy a hányattatott sors és a viszontagságok ellenére megmaradt a magyar közösség. A főkonzul kiemelte: a mondásnak egy másik értelmezése felett is fontos elgondolkodnunk, hiszen „meg kell rendülnünk” azelőtt a nagyszerűség előtt, hogy a teremtő csodája által élhetünk. E három szó egyszerre jelenti a hagyományok megtartását és a kegyeletet, valamint azt a tényt, hogy tettekkel, cselekvő módon kell előrenézni.

A Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Vákár István beszédében az ünnepség és talán az egész járványhelyzet lényegét is megfogalmazta: „Mit láttam a maszkokon keresztül akkor, amikor találkoztam ma itt az emberekkel? Láttam a szemeiteket. A maszkviselés a szemre tereli a figyelmet, a lélek tükrére. Nagyon szép szemeket és nagyon szép lelkeket láttam ma.”

Kálló Zsuzsanna népdaléneklését követően leplezték a kopjafát, amely a felekezetek összetartozásának jeleként égbe nyúló rendületlenségével méltó emléket állít a közösség hőseinek. A fejfa megkoszorúzásával és a lelkészek áldáskérésével zárult a program első része, ugyanis a VII. Kolozsi Magyar Nap(ok) ezzel még nem ért véget: a Kolozsi Gazdakör telkén kulturális délutánnal folytatódott az ünneplés.

(Borítókép: az ünnepség fő mozzanataként kopjafát avattak a világháborúkban elhunyt kolozsi magyar katonák tiszteletére. A fotók a szerző felvételei.)