A felszólalók arra buzdítottak, tanuljunk a forradalmárok példájából
Ugyan a vasárnap esti kolozsvári focibajnokság miatt az utolsó pillanatban át kellett szervezni a kolozsvári 1956-os megemlékezések programját, mivel a csendőrség nem tudta garantálni a résztvevők biztonságát, mindez nem árnyékolta be az esemény méltó megünneplését. Akárcsak az előző években a rendezvény az ’56-os sétatéri emlékműnél kezdődött, annyi különbséggel, hogy ezúttal a gyülekezőre fél 11-kor került sor, és az ünnepi műsor nem itt, hanem a koszorúzás után a belvárosi unitárius templomban zajlott le. Le kellett viszont mondani a tervezett esti felvonulásról, amelynek során a résztvevők fáklyákkal a kezükben vonultak volna a Házsongárdi temetőbe a Dsida-kriptához, majd innen a sétatéri ’56-os emlékműhöz.
Ma más lenne Kolozsváron magyarnak lenni
Itt Antal Géza, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte a jelenlévőket. „Aki meg akarja érteni, hogy mi a magyar szabadság, miért kell időről időre megküzdenünk érte, hogyan kell megőriznünk akkor is, ha elveszik tőlünk, és hogyan kell megbecsülnünk, amikor megadatott, annak 1956-ra kell emlékeznie. Emlékezünk és emlékeztetünk arra, hogy a szabadság nem veszhet el!” – megosztva gondolatait, majd koszorúk elhelyezésére kérte az illetékeseket.
A szervezők idén is koszorúmegváltást hirdettek meg, ezúttal Dsida Jenő Házsongárdi temetőben található sírboltjának a felújítását támogatják, ezért az ünnepséget szervező civil, egyházi, ifjúsági és politikai szervezetek részéről egy közös koszorút helyeztek el. Az adományokat egyébként a belvárosi unitárius templomban bedobhatják az adománygyűjtő dobozokba vagy a Házsongárd Alapítvány bankszámlájára utalhatják át.
Az RMDSZ és a Kolozsvár Társaság nevében Csoma Botond képviselő, a megyei szervezet elnöke és Benkő Levente történész, míg Magyarország kolozsvári diplomáciai testülete részéről Grezsa Csaba főkonzul helyezte el az emlékezés virágait.
A megemlékezés a belvárosi unitárius templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott, ahol Rácz Norbert unitárius lelkész köszöntötte elsőként a jelenlévőket. Mint mondta, a mai napot eredetileg nem így tervezték, de az élet a legváratlanabb módon írja felül az elképzeléseinket, jelen helyzetben egy focimeccs miatt kellett ezt átgondolni. „Mindnyájunk érdekében úgy döntöttünk, hogy a templom és a délelőtti órák biztonságában emlékezünk a hősökre” – fogalmazott.
Ezt követően Kerékgyártó Imola lutheránus-evangélikus, Gál Sándor református lelkész és Orbán Ferenc ferencrendi szerzetes emlékeztek a hősökre, és mondtak imát az emlékükre.
„Mi van a fiatalokban, amikor reménytelennek látszó helyzetekben is a forradalmat választják? – – tette fel a kérdést Antal Géza az ünnepi műsort felkonferáló bevezetőjében. A szabadságvágy, az önrendelkezés iránti igény, az az érzés, hogy saját maguk dönthessenek a sorsukról, ezek lennének a leggyakoribb válaszaink. Ezt érezhették a pesti srácok, a kolozsvári srácok és érezzük nap, mint nap mi is, akár ennek a mai ünnepnek a szervezése során is: hogy mi magunk szeretnénk irányítani a közös ügyeink szekerét – fejtette ki az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
„A győzelem nem biztos, hogy azonnal látszik, azonnal megnyilvánul. 1956. november 4-én senki nem mondta volna a forradalomról, hogy az győztes lenne. Az, hogy mi ma itt Kolozsváron, a sétatéri emlékműnél fejet hajthattunk, a kolozsvári és minden magyar ’56-osok emléke előtt, tanúbizonysága annak, hogy ’56-ban győztünk! Ugyanakkor bizonyíték arra is, hogy a kolozsvári, az erdélyi magyarság mindennapos csatáinak eredője is győzelemre mutat. Hiszem, hogy ’56 nélkül ma más lenne Kolozsváron magyarnak lenni” – mondta, hozzáfűzve: hiszi azt, hogy ma is képesek vagyunk a győzelemre.
Büszkeség és fájdalom, öröm és bánat
Grezsa Csaba kolozsvári magyar főkonzul ünnepi beszédében kiemelte: nem az a fontos, hogy milyen fizikai térben ünneplünk, hanem hogy együtt lehettünk itt, Kolozsváron. Emlékeztetett: Európa szerencsésebb felén a második világháború lezárultakor véget ért az a pusztító tombolás, amelyet a huszadik század embere szabadított a világra. Elkezdődött egy békésnek tűnő építkezés korszaka, Magyarország, és vele együtt a teljes keleti blokk azonban nem volt ilyen szerencsés, hisz megszállást megszállás követet. A náci diktatúrát felváltotta a kommunizmus őrülete, és a Rákosi-korszak „darabjaira szakította, nélkülözésbe, nyomorba, taszította a nemzetet”.
„1956-ban egy évtizednyi megalázottság, elnyomás után azonban a saját kezünkbe vettük a sorsunkat. A világ visszafojtott lélegzettel figyelte a tisztaszívű magyar forradalmárok lelkesedését, elszántságát, bátorságát és vakmerőségét. ’56 forradalmárai a szabadság és a nemzeti összetartozás erőt adó, mámorító érzésében bátran szálltak szembe a szovjet túlerővel. A magyar nép kiegyenesítette gerincét, fegyvert ragadott, és a hatalmas túlerővel szemben is ki merte mondani, hogy elég volt!” – idézte fel a történéseket Grezsa Csaba.
Mint fogalmazott, kevés olyan esemény van a magyar történelemben, amelyet politikai, társadalmi hovatartozástól függetlenül minden becsületes ember ugyanúgy ítél meg. Nyugodtan mondhatjuk azt is – folytatta –, ezeréves történelmünkből szinte az egyetlen igazán világraszóló történelmi eseményünk az 1956. október 23-i magyar forradalom és szabadságharc.
„Büszkeség és fájdalom. Öröm és bánat. ’56 nekünk mindezen érzések elegye. Büszkék vagyunk, hiszen Európa szívében, idegen népek tengerében a magyarság megmutatta, ha kell, szembeszáll szovjet tankokkal, dacol világhatalmakkal. Ugyanakkor 1956 emléke fáj is, mert ismét megtaníttatta velünk a történelem ura, hogy egyedül vagyunk“ – fejtette ki, hangsúlyozva, hogy október 23-a nemzetünk egyik legfelemelőbb ünnepe is, hiszen a forradalmárok teremtették meg modernkori nemzeti függetlenségünk fundamentumát.
„1956 szent októbere nemzeti önazonosságunk alappillére. 1956 kőszikla és csillag. Kőszikla, melyre a bibliai ember házát építi, és csillag, amelynek fényes útját követhetjük. Jöhetnek jövő századok, megremeghetnek világrendek, azonban ezekből az értékekből nem engedhetünk, hiszen ha engedünk, akkor elveszünk” – hansúlyozta a főkonzul, arra buzdítva, hogy tanuljunk a forradalmárok példájából, ápoljuk az emléküket, és hagyjuk gyermekeinkre hősiességük történeteit.
Őrizzék szívük legszebb helyén a hősöket
Az ’56-os ünnepségek mindenkori társszervezőjének, a Kolozsvár Társaságnak a képviseletében Benkő Levente osztotta meg a gondolatait. A történész elsősorban a fiatalokhoz szólt, akik majd átveszik majd a „kevésbé fiataloktól” az örökséget. Hangsúlyozta, ’56 nem a múlté, hanem maga a bennünk élő jelen, „a példa”. Felhívta a figyelmet, hogy amit ’56 adott és hátrahagyott, még mindig nincs kibeszélve, s főleg kibeszéltetve a ma is köztünk élő egykori szereplők által.
„Nem tudom, hogy az iskolai tankönyvekben és az egyetemi jegyzetekben mi és mennyi szerepel, történelemórákon mennyi és mi hangzik el ’56-ról, a forradalomig vezető magyar, s hadd tegyem hozzá: például a lengyel, a kelet-német, a csehszlovák és a román útról. Tanáraitok bizonyára el-elmondanak egyet s mást mindabból és mindarról, ami a tantervekből valahogyan, valamiért rendszerint kimarad” – fejtette ki.
Arra kérte a fiatalokat, ne feledjék, és őrizzék a szívük legszebb helyén ’56 hőseit, a szabadságvágyó, és ’56 őszén az akkori olvasztótégelyből önmagához újra visszataláló magyar nemzetet, beleértve a forradalommal együtt érző erdélyieket: a Brassóból Erdővidékre, a Homoród-mentére is kiterjedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, a kolozsvári bolyais és képzőművészetis egyetemistákat, a protestáns teológusokat, a csíkszeredai verselő diákokat, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjakat, a sepsiszentgyörgyi mikós diákokból verbuválódó Székely Ifjak Társaságát, a pesti srácok megsegítésére induló baróti diákokat, az érmihályfalviakat, a gyergyóiakat, az udvarhelyieket, a magyar forradalom mellett nyíltan kiálló temesvári műegyetemisták ezreit, akiknek elsöprően nagy többsége román nemzetiségű volt… Legalább húszezren voltak, akiket csak itt, Romániában ’56 után meghurcoltak, s közülük valamivel több, mint tízezren, akiket a román Gulág börtöneibe és kényszermunkatáboraiba vetettek – emlékeztetett a történész.
Benkő Levente a kolozsvári születésű, ma Sepsiszentgyörgyön élő egykori csíkszeredai tanár, a csíki verselő diákok csoportjában 25 évi börtönre ítélt, akkor mindössze 25., ma már 92. életévében járó Puskás Attila szavait idézve zárta beszédét: „Hogy megbántam-e, amit tettem? Nem bántam meg. Tulajdonképpen, ne legyünk olyan emberek, akik saját érdemeiket felnagyítják. Hát mit tettünk? Nem tettünk egyebet, mint azt, hogy magyar emberként, de mindenekelőtt emberként szembefordultunk a diktatúrával, s ez minden becsületes embernek kötelessége lett volna, vagy lenne. És ezért nem jár különösebb dicséret. Tehát nem bántam meg, amit cselekedtem, de azt sem mondhatnám, hogy különösebben büszke vagyok rá. Hiszen a helyes cselekedeteinkre, miért kell különösebben büszkék legyünk?”
Az ünnepség a fiatalok – a Kolozsvári Magyar Diáktanács – műsorával zárult, továbbá fellépett a János Zsigmond Unitárius Kollégium Pétreffy Gyula kórusa is
Borítókép: Rohonyi D. Iván
