Bálványosváralja, Búza, Csicsókeresztúr, Fejérd, Feketelak, Koppánd, Magyardécse, Magyarpalatka, Mezőkeszü, Nagydevecser, Szépkenyerűszentmárton, Vajdakamarás, Válaszút, Vice, Visa – ezeken a településeken készítették az Erdélyi Néprajzi Múzeum gyűjteményében őrzött, szabadrajzú hímzéssel díszített textíliákat, amelyekből most válogatást tárnak a nagyközönség elé. A kiállításba párnavégeket, egy díszlepedőt, egy lepedő-darabot, két derékaljvéget, egy abroszt, illetve két ajándékvitelhez használt kendőt válogattak. Találunk köztük 150 éves darabot is.
A szabadrajzú hímzésben felhasznált mintákat a felső társadalmi rétegek hímzéskultúrájából eredeztetik, a nyugat-európai reneszánsz, illetve a 17–18. századra jellemző török befolyásoltságú mintakincs hatása azonosítható. „A minták közvetítői a protestáns templomok rituális textíliái, úrasztali abroszai, kendői. Ezek hatása Erdély-szerte megfigyelhető, Mezőség esetében a minták erőteljes közösségi, alkalmanként egyéni átdolgozása a különleges. A mezőségi magyar parasztasszonyok munkáin a házi vagy gyári vászonra házi vagy gyapjúfonallal, pamutszállal varrt növényi motívumok elnagyoltak, foltszerűek, kevéssé kidolgozottak, az egyes motívumok közötti arányok esetlegesek. A mintaszerkezetet alkalmanként szinte felismerhetetlenségig fellazítják, majd újraalkotják. A hímzés többnyire egyszínű, piros vagy fekete, néha a piros mintát kék vagy zöld kontúr keretezi” – ismertette a kiállítás megnyitón Tötszegi Tekla, a múzeum igazgatóhelyettese, aki részletes tárlatvezetéssel is szolgált a jelenlévőknek.
A kiállítás anyagát a mezőségi szabadrajzú hímzésekre jellemző mintakompozíciók szerint csoportosították, így az alapsémák mellett a változások, az egyes minták fellazulása, szétesése, új minta születése is megfigyelhetővé válik a hét csoportban. Az első egységben a vázából induló virágbokor motívuma uralkodó, a felületet egyetlen nagy virágbokor tölti be, széldísz (mesterke) nélkül. A váza jelentéktelen, a virágminták nagyok, tagolatlanok, térkitöltő szerepük van, olykor a szimmetrikus elrendezés is elhanyagolt.
A második egység a Mezőségről ismert egyedi kompozíciós sajátosságot szemléltet: talapzatukkal egymással szembefordított cserepekből kinövő virágbokor vaskos, levéltelen szárakkal, gyakran külön kerettel vagy indákkal, pontsorral hangsúlyozott virágok teszik mozgalmassá a felületet. Itt már megfigyelhető a sajátos kígyóminta (vagy S minta), amelyet a további hímzéseken hármas levélkedísszel lezárt formában is felfedezheti a figyelmes szemlélő. Hasonló érdekes jellegzetesség a dőlt tulipán vagy szárnyas angyalminta.
A harmadik egység füzérmintás párnavégein apró kacsok, levélkék, füzérek övezte vaskos szárból foltszerű, nagy virágok ágaznak ki, a negyedik egység felismerhető előképeiben a motívumok új mintát eredményeztek, hasonlóan önállósulnak a virágok az ötödik egységben bemutatott, az úri hímzések hullámvonalas virágfüzéreinek mezőségi megfogalmazásait illusztráló munkákon, ahol szintén fontos a felületkitöltés indákkal, kacsokkal, hullámvonalakkal. A hatodik egység mintái mesterke nélküli kettősfüzérek, a felületkitöltésről azok belsejében elhelyezett hangsúlyos virágminta gondoskodik, a harmadik munkán megfigyelhető a minta szétesési folyamata (a füzér ágai már nem keresztezik egymást), az utolsó két darab már csak sejteti a szerkezeti előképet. A 17–18. századi református templomok úrasztali abroszainak hatását tükrözik a hetedik egység példányai.
A kiállítás közel egy hónapon át látogatható. És kérdésünkre közölt még egy jó hírt Tötszegi Tekla: a látogatók bátran fényképezhetik (vaku nélkül) a mintákat, hogy majd tanulmányozhassák és – miért ne? – akár maguk is kivarrhassák azokat.
