Hit, remény, bizonyosság – a Psalmus Hungaricus vigasztalásüzenete

Aranylakodalmát ünnepelte a filharmónia énekkara

Hit, remény, bizonyosság – a Psalmus Hungaricus vigasztalásüzenete
Azt hittem, a pénteki hangverseny ünnep lesz az ünnepben, hiszen valójában az kellene hogy legyen minden alkalom, amikor felcsendül a Psalmus Hungaricus, elsősorban nekünk, magyaroknak és minden embernek, akinek fontos a mű egyetemes és örökérvényű mondanivalója: harc a szabadság, igazság, haladás eszméje mellett és a jogfosztás, elnyomás, gyűlölködés ellen.

De hiába volt az előzetes hírverés, úgy látszik, Kodály Psalmus Hungaricusa csak kevesek szívét dobogtatta meg, Verdi meghatóan felemelő Négy szent éneke (Quattro pezzi sacri) sem vonzott telt házat, arról nem is beszélve, hogy filharmonikusaink énekkarának ötvenedik születésnapján csupán félteremnyi közönség osztozott az ünnep örömében. Kár, mert a Marius Vlad Budoiu (tenor) és az énekkar érthető-élvezhető szövegkiejtéssel énekelt, minden lelki rezdülésre érzékeny tolmácsolása révén a Psalmus Hungaricus igazi remekmű fényében ragyoghatott. Felejthetetlen műsor, felejthetetlen est volt, amelyen a Lawrence Foster és Cornel Groza vezényelte zene- és énekkar csodálatos harmóniákkal, színekben gazdag érzelemhullámokkal, szívet tépő drámai csúcspontokkal és megható lírai pillanatokkal, egyszóval a zene lelket gazdagító szépségével ajándékozta meg a hallgatókat.

Középen virággal a kezében Marius Vlad Budoiu tenor, mellette jobboldalt Lawrence Foster karmester

Kodály Zoltán (1882–1967) a Psalmus Hungaricust Végh Mihály kecskeméti prédikátornak az 55. zsoltár nyomán 1550 körül írt verssoraira komponálta 1923-ban, Pest és Buda egyesítésének ötvenedik évfordulójára. A zenekari bevezető drámai „segélykiáltásként” hasít a lélekbe, majd az énekkar uniszónóban és meghitt pianissimóban mutatja be a magyar népdal szellemében komponált, a mű során többször visszatérő „Psalmus-dallamot”: „Mikoron Dávid nagy búsultában, / Baráti miatt volna bánatban, / Panaszolkodván nagy haragjában, / Ilyen könyörgést kezde ő magában.” A fohászt a szenvedő királyt megjelenítő tenor indítja el: „Istenem, Uram, kérlek tégedet: / Fordítsad reám szent szemeidet, / Nagy szükségemben ne hagyj engemet, / Mert megemészti nagy bánat szívemet.” Esdeklő könyörgését, „sírás-rívással” elpanaszolt bánatait-sérelmeit az egyre zaklatottabbá váló zenekari kíséret és a szöveg nélküli, jajongó női kar is fokozza. Megrázó, drámai csúcspontot az áruló barátról szóló rész befejezésének átkot szóró sorai – „Keserű halál szálljon fejére, / Ellenségemnek ítéletére” – és az azt megerősítő kórus szívbe markoló „halál, halál” kiáltásai képeznek. Aztán lecsendesedik a szitkozódás és átok, a lelki vihart szelíd, megbékélt hárfa-, fuvola- és hegedűszóló csitítja, majd felcsendül a tenor hittel és bizalommal teljes éneke: „Te azért lelkem, gondolatodat / Istenben vessed bizodalmadat, / Rólad elvészi minden terhedet, / És meghallgatja te könyörgésedet.” Felemelő pillanat, ahogyan az énekkar csodálatos összhangban kibontakozó éneke „az igazak megtartását” és „a szegények felmagasztalását” hirdeti. A Psalmus Hungaricus elhalkuló vége az Istenbe vetett hit, remény és bizonyosság harmóniájával, minden idők vigasztalásüzenetét hordozza. Tóth Aladár szerint: „A magyar zsoltár így közkincse lett az egész kultúrvilágnak, egyik legnagyobb és legmegbecsültebb kincse századunk életének. Legkülönfélébb nyelveken, leghíresebb énekesek és zenészek előadásában hirdette a Psalmus Hungaricus, hogy embertelen időben egy kis nemzet dalosa újra megtalálta a hitet az emberben, újra megmutatta nekünk a földi sorsok poklában is diadalmas egekről álmodó embert az embertelenségben.”

Lawrence Foster karmester

Giuseppe Verdi (1813–1901), korának legismertebb olasz operakomponistája a Négy szent ének (Quattro pezzi sacri) című vallásos ciklussal mondott búcsút zeneszerzői pályájának. A sorozat első két darabja a cappella mű, az Ave Maria vegyes karra, a Laudi alla Vergine Maria pedig női karra íródott. A pénteki hangversenyen mindkét művet Cornel Groza vezényelte. A művek tolmácsolását az áhítatos megközelítés, a kristálytiszta intonálás, a színvilág gazdagsága, egyszóval a művészi tökéletesség jellemezte. A másik két mű vokálinstrumentális. A Stabat Mater a mester utolsó alkotása, amelynek megrendítő drámai ereje és gyöngéd lírai pillanatai mennyei szépséget árasztanak. Verdi a Te Deumot utolsó operájának, a Falstaffnak a premierje után kezdte el írni. Ezt az alkotását az idős mester a legjobb művének nevezte, az volt a kívánsága, hogy a partitúrát vele együtt temessék el. A művet elindító férfikar átszellemült éneke, a vegyes kar meghitt, éteri finomságai, az ének- és zenekar fenséges együttese, a himnikus emelkedettség és a finálé csendes megnyugvása gyógyír volt a léleknek.

Cornel Groza és Lawrence Foster

Felemelő este volt. Igaz, nem volt zsúfolásig tele a terem, de aki ott volt, örömmel élhette át a tökéletes zenekari hangzás és az énekhang szépségének csodáját, a hit, remény, bizonyosság és vigasztalás zenéjét.

A hangverseny-fotókat Cristina Rădulescu készítette.