Hála és pénz

Hála és pénz
Ismét fellángolt a vita az egészségügyben továbbra is adott és elfogadott hálapénzről. Minderre azt követően került sor, hogy a Szucsáva megyei kórház onkológiai osztályának vezetője ellen kivizsgálást indítottak, azzal vádolva az orvosnőt, hogy hálapénzt fogadott el, sőt követelt a pácienseitől, ráadásul olyan betegektől, akiket többféle daganatos betegséggel kezeltek, ezért „dupla tarifát” kért. Az ügyészek azt állítják, hogy mindezt felvételekkel tudják igazolni. Az országos sajtóban megjelent adatok szerint az ügyben összeállított dossziéban az is szerepel, hogy az orvosnő havi jövedelme ötezer euró, amiből háromezer-ötszáz euró az állami fizetése, az összeg többi része pedig a magánklinikákon végzett orvosi rendelésekből származik. Ezt a keresetet egészítette még ki tehát a hálapénzekkel, a „csekély” száz lejeket sem megvetve – sok kicsi sokra megy alapon. A pénz mellett egyéb ajándékokat is elfogadott.

Az orvosnő megfigyelése alatti hét napban a következő anyagi javakat jegyezték fel a „számlájára”: a pénz mellett kapott kávét, sajtot és túrót, mézet 62 személytől, egy napon alig öt óra alatt több mint ötszáz lejt fogadott el, egy másik napon hasonlóan rövid időszakban 1200 lejt kapott 21 személytől, betegektől vagy azok hozzátartozóitól, és így tovább… Lehet képzelődni azon, hogy annyi éven át hova halmozhatta fel azt a temérdek ajándékot – mert a fogyó élelmiszerek mellett számos egyéb ajándéktárgyak is szerepel(het)tek –, illetve a nem csekély fizetését kiegészítve a hálapénzzel, mi mindenre lehetett azt költeni. Az ügyészeket persze nem ez foglalkoztatja, és a vita tárgyának sem ez a lényege, hanem, hogy kifejezhetjük-e a hálánkat az orvosoknak – és nem csak – pénzzel vagy bármilyen más ajándékkal. A válasz rövid és határozott: nem! Ez a nem pedig jelzi egyrészt a cselekménynek az erkölcstelen, tisztességtelen jellegét, másrészt figyelmeztet a bűncselekmény kategóriába való besorolására.

Kétlem, hogy akinek úgymond volt dolga az egészségüggyel, vagy akár valamely állami hivatallal, ne tapasztalta volna meg a hálapénz gyakorlatát, ennek az eljárásnak a (sokszor csak vélt) szükségességét, hiábavalóságát. Emlékszem, amikor a gyerekkórház szobájában figyeltem, miként fejezik ki mások a hálájukat. A főorvost nehezen lehetett elérni a rendelőjében, ellenben amikor reggelente vizitbe jött a kis betegekhez, az anyukák diszkréten eresztették köpenye tág zsebébe a pénzes borítékokat… Ezért „cserébe” forgott egyet-kettőt, rendszerint azt se tudta, ki mivel van beutalva, majd jöttek a kedves és szolgálatkész fiatal rezidens orvosok, akikkel meg lehetett beszélni a bajokat. Olyan esetet is meséltek, hogy műtét után a sebész kitárta a kórterem ajtaját, odament a betegéhez és félreérthetetlenül kijelentette, hogy ez a komplikált műtét nem ilyen olcsó volt – amiből a páciens megértette, hogy az előzőleg átadott hálapénzt méltóztasson megduplázni. Vagy történt a gyereksürgősségen: törött karjával a kislány jajgatva várta a szüleit, hogy odaérjenek, mert a szolgálatos orvos addig nem volt hajlandó ellátni, amíg ki nem fejezik hálájukat azért, hogy mégsem kell megműteni, mert elég a gipszrögzítés a törött csontnak. A hasonló eseteknek az ellenkezőjét is lehet tapasztalni, ami segít éltetni a hitet, hogy valahol mégiscsak van tisztesség. Volt orvos, meg egészségügyi személyzet is aki hárított kedvesen, hogy hálapénzt, de egyebet sem fogad el, költse a beteg magára, hiszen van kiadása épp elég. Sőt, van kórház, ahol a folyosó falán felirat hirdeti, hogy ott nem fogadnak el hálapénzt.

A hálapénz kérdése, meghatározása, törvényes szabályozása nagyon régi problémája a társadalomnak, mind társadalomtudományi, mind jogtudományi szempontból. A most nyilvánosságra került eset kapcsán szociológusok is emlékeztettek arra, hogy például a baksis jelensége a Közel-Keleten teljesen megszokott, mondhatni a társadalmi kultúra része, mint ahogy a romániai társadalomra is jellemző a borravaló, a lefizetés, a megvesztegetés. Így volt ez a kommunizmusban is, amikor szinte az egész rendszer e szerint működött – lefizetéssel, kapcsolatokkal, összeköttetéssel, ami alól sokszor ki se lehetett bújni. A hálapénz jelenségét sem lehet majd egyből megszüntetni, hiába a törvényes szabályozás, ha az emberek mentalitásában, viselkedésében továbbra is egyfajta kényszerként és megszokásként van jelen – na meg persze elvárásként is azok részéről, akik kapják.

Az ítélkezés és elítélés erkölcsileg, etikailag meg szakmailag talán kevésbé eredményes, ellenben a törvényes szabályozás már egyértelműbb: hiszen „a megvesztegetés bűncselekményének minősül pénz vagy más előnyök ígérete, felajánlása vagy átadása a tisztviselőknek a feladataik ellátásával kapcsolatban, amely 2-től 7 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” – fogalmaznak a büntető törvénykönyvben. Érdemes meggondolni és tudatosítani tehát, hogy nemcsak az büntetendő, aki elfogadja a hálapénzt, hanem az is, aki felajánlja. Ellenben, amíg jobb nem kifejezni a hálánkat pénzben, sem más javakban az orvosoknak, közalkalmazottaknak (elvégre már rég megtette az állam a jelentősen megnövelt béreik révén), addig a baksisadás kényszerét kiélhetjük borravaló formájában: a turizmusban, vendéglátó egységeknél idéntől már hivatalosan részét képezi a kiszolgálás értékének a borravaló is, amelyet fel kell tüntetni a számlán – persze, csak akkor, ha a vendég, az ügyfél óhajt borravalót fizetni. Végtére ezen is lehetne vitázni, hogy akkor a borravaló miért nem hálapénz, és a hálapénz miért is ne lehetne borravaló…