Független források

Független források
Erre a homályos kollektív szereplőre szoktak hivatkozni, valahányszor birtokunkban van egy infó, nem akarjuk lekésni a hírversenyt, és mégis valahol be szeretnénk biztosítani, ha jönne közben a vaskos cáfolat, de legalább egy hihető másféle verzió, nos, ne kelljen majd magyarázkodni médiafogyasztónak, bent a közvetlen főnöknek vagy a sajtóintézmény morózus vezetőjének.

Most visszatérő példa a háborús veszteségek listázása: mindkét fél érdekelt abban, hogy az ellentábor hiánylajstromát minél jobban feltuningolja. A hírügynökségek meg átveszik a legfrissebb összesítést, és megspékelik azzal, hogy ezt független forrásból nem erősítették meg. Esetünkben ugyan mi lehetne az, az ENSZ, a Vöröskereszt, egy tapasztalt nemzetközi segélyszervezet – nagyjából itt ki is merül a választék. Csakhogy ezek a független (és ilyképpen formálisan semleges) szereplők nem jutnak az infó tövébe, erre a leginkább érdekeltek kínosan vigyáznak. Mert akkor nem dúlhat féktelenül a számháború, a hadipropagandának e kötelezően szerves része.

Békeidőben is gyakran kerül elő ez a független, pártatlan értékelés: a külső audit, ami ha profi, biztosan használható adatokat tesz a döntéshozók asztalára. Belülről ugyanis hajlamosak a népek szakmailag elcsábulni. A fontosságérzet tudatában felülmérni a munka, egy bizonyos szaktudás árát. És itt jön képletbe a hibaszázalék, mint részleges magyarázat. Ha például azt mondom, hogy őrző-védő szolgálatként az a célom, hogy egy hotelből 5 százaléknál ne legyen nagyobb mértékű a dolgok „elszivárgása”, az életszerű és elfogadható arány. Muszlim államokban persze még ez is sok. Egyéb ágazatban, mondjuk egészségügyben ez a hibaszázalék már kényes ügy, főleg ha fatális következményeket is sejtet.

A megoldás a becslésbe való menekülés, de ez is álságos, kétélű technika. Eleve szubjektív közelítés, itt is szoktak olyan csellel enyhíteni a helyzeten, hogy beidéznek legalább még egy értékintervallumot. Így persze a bizonytalanság is fokozódik, de aki ezt a komparatív mozzanatot becsempészi, legalább félig publikusan bevallja, hogy a történet nehezen körvonalazható, csak módjával kvantifikálható.

Háborús narratívákra visszakanyarodva: a csecsenföldi hadműveletekről sokáig igen keveset és inkább csak győzelmileg közöltek, mígnem megjelentek az odaveszett katonák családtagjai: anyák, feleségek, szeretők. És embereik keresésében egymásra leltek, civilül megszervezték magukat, hangjuk lett, és nyomást gyakoroltak. Volt erre némi „tradíció”, az afgán hadszíntér hasonló tanulságai. Most pedig megint aggódó asszonyok mennének a frontra hazahozni még életben remélt (gyengén felfegyverzett és rosszul ellátott) embereiket. Gesztusuk többnyire a járásközpont sorozócentrumáig vagy katonai parancsnokságáig terjed, de itt is a becslés lép közbe: ha fél tucat ilyen akció lesz, vagy több száz hasonló tiltakozás. Egyre inkább függetlenedő gócpontjai a másfajta, kritikus viszonyulásnak, melyeket idővel forrásként idéznek majd – ha az információs hadviselés úgy diktálja.