Ételjegy és ami vele jár

Ételjegy és ami vele jár
„Kérlek, segítsetek!” – hívott fel minket augusztus elején a férjem nagybátyja telefonon. Aggódni kezdtünk: mi a baja az öregnek? Eszünkbe jutott az a tavaly őszi eset, amikor a Kolozsvártól harminc kilométer távolságra lakó idős ember felhívott minket, mert rosszul érezte magát. Kihívta a mentőket, de szerette volna, ha valamelyik családtagja is ott lenne vele. Akkor ősszel szedelőzködtünk, taxiba ültünk és idejében eljutottunk idős rokonunkhoz, aztán a mentő is kijött valamikor. Erre vonatkozó részletekkel nem is untatok többet senki, mert most nem ez volt a baj.

Az öregúr augusztus elején kapta kézhez azt a kártyát, amelyre a kormány 250 lejt utalt át minden, 1500 lej alatti nyugdíjjal rendelkező nyugdíjasnak. A bácsi falun él, de nem a világvégén, viszont a falu egyetlen boltocskában nem fogadták el a kártyát. A legközelebbi hely, ahol használni lehetett, Gyalu volt. Megbeszéltük idős rokonunkkal: tíz nap múlva – mire a kártyát feltöltik – jöjjön el Gyaluba, és majd ott találkozunk. Hála a Kolozsvári Közszállítási Vállalatnak Kolozsvárról Gyaluba könnyen ki lehet jutni. Nekünk csak három buszra kellett ülnünk. Kiértünk Gyaluba, megvásároltuk a bácsival az élelmiszert majd hazajöttünk – szintén három CTP-busszal. Mivel idős rokonunknak nincs kocsija, a faluja és Gyalu között pedig nincs buszösszeköttetés, egy falustársát kérte meg, hogy vigye el, majd hozza vissza. Mondanom sem kell: az illető nem ingyen tette. Mivel a kártyát tartalmazó borítékban egy olyan utasítás is szerepelt, hogy a kártya nem adható oda senkinek, még kölcsönbe se – amennyiben a kártyatulajdonos ezt mégis megteszi, visszavonják a kártyát és a pénzt – csak személyesen tudta lebonyolítani a vásárt. Ezért kellett mindannyiunknak Gyaluba utazni.

Miután hazajöttünk,  elgondolkodtam: a digitális éra elején vagy kellős közepén, miért várják el idős, netán kevésbé iskolázott emberektől, hogy ripsz-ropsz kezelni tudjanak egy bankkártyát olyan körülmények között, hogy a postás hazaviszi készpénzben a nyugdíjat, a faluban pedig nincs olyan eszköz, ami kártyát igényelne?  Rokonunk falun él, de biztos városon is volt olyan idős, egyedülálló, vagy gyermeküktől távol élő személy, akiknek gond volt a kártyahasználat. Igaz, a világháló segítségével megtalálják az érintettek azokat az üzleteket, ahol a kártyát elfogadják, de lehet egy hasonló helyzetben levő rokon, ismerős, barát is eligazít e téren.

Aztán arra gondoltam: hogyan vonom kétségbe állambácsi jóakaratát, aki lám, nem csak segíti a kisnyugdíjasokat 250 lejjel, hanem arra is ösztönzi, hogy képezzék magukat és megállják helyüket ebben a modern, digitális világban.  Az is megfordult a fejemben: vajon nem lett volna könnyebb lett az illetékeseknek a nyugdíjjal együtt átutalni a pénzt? De rögtön borzasztó kép tárult szemem elé: a nyugdíjasok örömtől párás szemmel rohamozták volna meg az első kocsmát, hogy ott végre leihassák magukat. Lehet ezzel a kártyával ezt akarta elkerülni állambácsi. Hogy a kedvezményezettek annyira azért ne örüljenek…