Csillogó virtuozitás, mélabús nosztalgia, diadalmas fanfár – hétvégi élménykoncert

Csillogó virtuozitás, mélabús nosztalgia, diadalmas fanfár – hétvégi élménykoncert
Amikor filharmonikusaink előrevetített kéthetes műsorát böngésztem, örömmel nyugtáztam, hogy ígéretes, szép koncertek várnak reánk, hogy újból visszatér hozzánk Paul Mann karmester, majd Lawrence Foster is, akiket hosszú idő után üdvözölhet újra a kolozsvári közönség. Vártam a pénteki hangversenyt, reméltem, hogy Beethoven rég nem hallott B-dúr zongoraversenye és Mahler I. szimfóniája nemcsak nekem szerez majd örömöt, hanem a közönségnek is. Nem csalódtam: Paul Mann keze alatt a zenekar csúcsformában muzsikált, frenetikus sikert arattak, Kira Frolu, a fenomenális huszonéves zongoravirtuóz pedig az est ajándéka volt.

Ludwig van Beethoven (1770–1827) 2. B-dúr zongoraverseny, op. 19 című műve bár alapjában Mozart stílusjegyeit hordozza, mégis a mélyen drámai és poézissel telt érzékeny beethoveni sajátosságok rányomták a bélyeget erre a világszerte méltánytalanul népszerűtlennek tekintett alkotásra. Kira Frolu szép tónussal, csillogó virtuozitással játszott előadásában az erő és játékosság, a gazdag dinamikai paletta és a természetesen sikló dallamvonalak, a könnyű futamok és a pergő skálamenetek, az énekszerűség és a zenekarral folytatott színes párbeszédek, valamint a technikai és művészi sziporkáktól dús, hosszú kadencia már az első tételt is ragyogóvá varázsolták. A lassú tétel lírai szépségű dal, amelyben már ott lappang a későbbi Beethoven mélabús nosztalgiája, lelki szépsége. Kira Frolu álmodozó, csendben „elsuttogott” lírai vallomásának legmeghittebb pillanatában valami nagyot koppant az erkélyen, valaki köhögött is, aztán ajtó csapódott, mert felügyeletlen gyermekeknek éppen akkor kellett a teremből távozni. Sajnos nem ez az első ilyen eset! Szerencsére Kira Frolu olyan elmélyülten zongorázott, hogy meg se rezzent a zajra, és mintha mi sem történt volna, a rondófinálé chasse típusú „lovaglózenéjét” felszabadultan, briliáns száguldással, könnyed játékossággal tolmácsolta. Tökéletes előadását a közönség elismerő tapsviharral jutalmazta. Kira Frolu nem sokáig kérette magát, ráadásként Chopin két Mazurkáját (op. 24 / 2–3.) stílusos ragyogással szólaltatta meg.

Kira Frolu tökéletes előadását a közönség elismerő tapsviharral jutalmazta

Gustav Mahler (1860–1911) I. D-dúr szimfóniája az 1889-es budapesti bemutatón vegyes fogadtatásban részesült, a közönség egy része kedvelte a művet, a kritikusok kevésbé. Mahler többször átírta a szimfóniát, volt, amikor programot is írt hozzá, egy ideig Titán melléknévvel játszották, míg végül Mahler szimfóniájának pazar zenés emlékvillanásait megszerette a közönség. Nagyzenekar, tetszetős fúvósszólók és zenével előcsalogatott természeti képek, népdal-fogantatású dallamok és mesébe illő misztikum, szenvedélyes csapongások és humoros fricskák, tomboló lelki indulatok és reménnyel teli megnyugváspillanatok teszik varázslatossá a színekben és hangulatokban tobzódó zenekari remekművet. Nem csoda, hogy mai négytételes alakjában a szimfónia a világ minden koncerttermében sikerdarabnak számít, hiszen Mahler érzelmektől hullámzó zenéjét az is azonnal a szívébe zárja, aki először hallja életében. A múltba tekintés misztikus ködében, a hegedűk hosszú orgonapontja felett, a színpad mögött felcsendülő trombitaszóval indul el a szimfónia meseszerű „emlékfonala”, amelyben természeti kép, madárdal és patakcsörgedezés, vándorlásélmények és az otthon nosztalgiája, gyermekkori fanfár és vásári hangulat váltakozik. Második tételét a népi mulatságok tréfás-vidám hangulata, nagyszerű fúvósszólókkal ellátott táncos lendület, negédes keringődallam hatja át. A vaskos humorú harmadik tételt Csehországban közismert groteszk metszet, a vadász temetése inspirálta, amelyen a vadászt állatok kísérik utolsó útjára: nyuszik húzzák a koporsót, mögötte őzikék zokognak, a halottas menetet katonabanda kíséri. Dallamanyagát a francia Frère Jacques, magyarul János bácsi, keljen fel! kezdetű kánon gyászinduló-változata mellett hangulatos klezmermuzsika teszi élvezetessé. Egetverő drámai erővel tör fel az utolsó tétel viharjelenete, de akárcsak Beethoven Pastorale szimfóniájában, a félelmetes dörgés-villámlások után kisüt a nap, és a szív megtelik örömmel. A szenvedélyes hullámzások után lecsillapodni látszik a lélek, de mégsem, a mélyről mindaddig rejtett indulatok törnek fel, amíg egy reménysugár le nem győzi a belső harc tombolását, és végül a kürtökön felcsendül a diadalittas győzelemfanfár.

Paul Mann keze alatt a zenekar csúcsformában muzsikált, frenetikus sikert arattak

Fantasztikus finálé, felemelő élménykoncert volt, a közönség percekig állva tombolt! Paul Mann a szenvedélyes hangulatokat a végletekig fokozva, elképesztő érzelmi hullámvasúton sodorta magával a csúcsformában muzsikáló zenekart, miközben Mahler óriási erőket felszabadító I. szimfóniája hol a mélybe taszított, hol felemelt, felkavart és elvarázsolt, katarzisélményt keltett.

Borítókép: pillanat a koncertből – középen Paul Mann karmester és Kira Frolu zongoraművész. Fotók: Facebook/FilarmonicaCluj/Cristina Rădulescu