Az elbliccelt jelen
Vissza

Az elbliccelt jelen

Furcsa világot élünk. Nagyon sokunknak megvan mindenünk, de mégis másképp, máshol, egy sokszor illuzórikus világban szeretnénk élni. Létezik az a jobb, amire áhítozunk? Egyes helyzetekben igen, másokban nem. Ha felmérést készítenénk, hogy hányan vagyunk boldogok azzal, amink van, feltételezésem szerint nagyon kevesen válaszolnánk azt, hogy nem hiányzik semmink. Nagyon kevesen merjük kimondani, hogy boldogok vagyunk. Aki erre vetemedik, gyanús elemnek számít

Egy olyan társadalomban, ahol divat a panaszkodás, nem veszi ki jól magát, ha azt mondjuk, hogy elégedettek vagyunk a helyzetünkkel. A többség mindig ott szeretne lenni, ahol éppen nem lehet, és annak a helyében, aki számára elérhetetlen.

Sokan elégedetlenek vagyunk a munkahelyünkkel. Keressük a helyünket, az élettársunkat, a munkánk és életünk értelmét. Nagyon keveset élünk a jelenben. Folyton a múltra vagy a jövőre összpontosítunk. Így nagyon sokan átevickélünk az életen úgy, hogy nem adunk bele mindent a jelenbe. Nem éljük át annak pillanatait. Nem éljük meg a jelen komolyságát, súlyát és húsvér valóságát. Pedig csak egy dolog számít igazán, hogy éppen a jelenben mit csinálunk, mennyire komolyan vesszük azt, amit teszünk, és mekkora lendülettel sikerül nekifutnunk egy-egy feladatnak. Ehelyett sokat gondolkozunk, tervezünk, ami lényegében halogatás, és így a legegyszerűbb feladatok is képesek ránk telepedni nyomasztó teherként. Érzésem szerint valahogy ebből fakad az a folytonos elégedetlenség, ami felmerül bennünk szakmai pályafutásunkkal és életünkkel kapcsolatban. Azt gondoljuk, hogy amit csinálunk, annak nincs súlya, egyszerűen nem számítunk. Nagyon kevesen vannak azok, akik el merik hinni, hogy egy akármilyen szokványos beosztás egy nagy vállalaton belül is lehet fontos munkahely. Ugyanígy egy takarító vagy sarki elárusító munkája is nagyon fontos lehet, hiszen ha nem végzik el a munkájukat, máris látszik, következményekkel jár.

A minap feldobta a napomat, amikor egy olyan elárusítóval hozott össze a sors, aki szerette a munkáját. Ismerte az általa árult cipőket, mosolyogva tudta ajánlani nekem, a vásárlónak. Halálkomolyan vette a szerepét azt, hogy feladata meggyőznie ott és akkor a vásárlót arról, hogy jóféle cipők találhatók a boltban. S lehetőleg egy jó elárusítónak arról is meg kell győznie a kuncsaftot, hogy érdemes visszatérnie, mert mindig szóba állnak vele, kérdéseire választ kap. Hát ez is összejött neki. Ha mindenki így végezné a munkáját, akkor nem keresnénk a munkánk értelmét. Felismernénk, hogy minthogy várni az idő múlását és vágyódni egy esti kikapcsolódásra, tévézésre vagy hétvégi kirándulásra, sokkal hasznosabb elvégezni a ránk kiosztott munkát lelkesedéssel, nem rutinból, hanem kreatívan, tényleges testi és lelki jelenléttel. Időnk nagy részét amúgyis munkával töltjük, abban kell megtalálni a boldogságot és az élvezetet.

A folyamatos elégedetlenségtől csak egy lépésre van az unalom, amely korunk egyik fő lelki betegsége. Elnézve az Untold fesztiválon készült felvételek alapján a révületben ringatózó tömeget, azt láttam, hogy a hang- és fényorkánban próbálta keresni azt a boldog pillanatot, amit nagy valószínűség szerint nem talál meg a hétköznapokban. Márpedig ha csak a külső tényezők, fesztiválok, hangulatjavító szerek és a külvilág megannyi egyéb kellékében keressük a boldogságot, azt, hogy jól érezzük magunkat, akkor reménytelen helyzetben vagyunk, hiszen sose fognak ezek tartósan célba vezetni. Nagy valószínűséggel csak várni fogjuk a következő fesztivált, a következő hétvégét, az estét és még ki tudja mi mindent, hogy elhozzák azt a remélt, de nem talált boldogságot, ami valójában ott van bennünk a hétköznapokban is, csak nem tudjuk mozgósítani azokat az energiákat, amelyek felszínre hozzák és mindennapos valósággá változtassák.

Elsősorban el kell hinnünk, hogy minden kimondott szónak, gesztusnak, percnek súlya van. Nem mindegy, hogyan osztom be az időm, milyen feladatokat tűzök ki magam elé, és milyen beleéléssel tudom elvégezni a feladatokat. A sikerélmény, a társadalmi megbecsülés nem energiaspórlással születik. Könnyű siker nincs, vagy csak nagyon ritka. Ezért ki kell mozdulni a komfortzónából, erőfesztítést kell tenni, hiszen nem mindig egyszerű megtalálni a sikeres megoldásokat. Összességében az a bajunk, hogy nem vesszük elég komolyan magunkat. Sok mindent csak rutinból végzünk, alibiből, kényszeredetten, hiányzunk a jelenből és nem érezzük át létezésünk fontosságát. Ez okozza azt a mérhetetlen lelki szenvedést, ami aztán sokszor tragédiába torkollik.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ