Kegyetlen állítás. De kétségbevonhatatlan.
Az emberi társadalmak azonban alapvetően különböznek a növény- és állatfajoktól. Az emberiség egyetlen faj. Ennek evidens megnyilvánulása, hogy bár hajlunk arra, hogy gyilkoljuk egymást, ma már – valóban embertelenül szélsőséges helyzetektől eltekintve – soha nem falatozunk egymásból.
Egyébként is a faj definíciója meghökkentően egyszerű, bár ezt nemcsak a politika nem érzékeli, de a biológia sem hangsúlyozza: azaz nem egyéb, mint a nemzőképesség. Azok a növények, állatok és köztük emberek alkotnak fajokat, amelyek képesek egymást megtermékenyíteni. A ló és a szamár bármennyire is különbözőek, egyazon fajhoz tartoznak. Képesek öszvéreket nemzeni…
Orbán Viktor, bár a nemzetközi politikában (látszatra nagyon is paradox módon) igazi arabs szürke, a fajokról szóló diskurzusban sajnos a szamár szintjére kénytelen emelkedni. Nem elírás, hiszen Orbán Viktor a fajon (minden félremagyarázási kísérlet ellenére) nyilvánvalóan nem nemzőképességet (bár az sem érdektelen számára), hanem kultúrát ért. Márpedig a Biblia Jézus Krisztust új hazájába szállító szamara merőben új kultúrát hord a hátán. A kereszténységét.
És ahogyan a szamár a ló egyik alfaja (alfajtája, ha tetszik), az eltérő kultúrák, amelyeket eltérő, azaz földrajzi, éghajlati történelmi feltételek formálnak alfajokká, szintén nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Az emberiség mint egész azért létezhet, mert „alfajai”, azaz kulturális közösségei (amelyek viszont tényleg léteznek) alkalmazkodtak a természeti, társadalmi feltételekhez. Különbözőségük teszi hatékony és szépséges egységgé az emberiséget.
Az emberi társadalmak a versengésen és nem a kölcsönös megsemmisítés elvén alapulnak. Ha nem így lenne, atombombák nélkül is réges-régen kiirtottuk volna egymást.
Az emberek társadalmakban élnek. Igen, a magyar nyelvnek is vannak gyönyörű szavai. Társai vagyunk egymásnak, szerelmespárok, szülők, rokonok, szomszédok, földiek, nemzeti közösségek, emberiség gyanánt.
Ami mégsem engedi, hogy emberekként is társakká válhassunk, az a vetélkedés természetes ösztönének a minden játékszabálytól eloldott kizuhanása az emberi fajból, amikor elkezdjük egymást alfajok helyett önálló, csakis egymás rovására „életképes” fajokként szemlélni.
Az emberiség történetének hosszú évszázadain át azonban az emberek egyének és közösségek gyanánt is emberi alfajokként, az emberiség egyedi és közösségi fajtársaiként és nem egymást gyilkoló állatfajtákként éltek együtt. Gyakorta (sajnos újra és újra) kiestünk a természeti törvények által szentesített egységből, és elkezdtük gyilkolni egymást. A dominancia jegyében.
Az emberi társadalmak mindig a hierarchia elvén alapultak. Éppen azért, mert nem vagyunk sem egyformák, sem egyenlőek, a társak közti békés versengés elveinek megfelelően hierarchikus szerveződéseket hoztunk létre. Az alapelv itt is a kiválasztódás volt, de ez alapvetően eltért ama természetitől, amely az erősebb létezéshez való jogán alapult. A kiválasztódás alapelve nem a puszta erő, hanem a mindenkori természeti feltételekhez való – immár nem pusztán ösztönös – alkalmazkodás képessége volt. A gyakorlati rátermettség és az intelligencia.
A kiválasztódás legadekvátabb formájának az ókor vége táján és az újkorban a demokrácia bizonyult. Egészen addig, amíg már annak látszata, azaz a manipuláció is megtette. Megtanultuk a közösségi megtévesztés lehető legrafináltabb eszközeivel összeugrasztani egymást. Az írott és az audiovizuális sajtó végül kizárólag erre szakosodott.
A természetes együttélés, azaz a társadalom ettől kezdve fokozatosan ellehetetlenült. Az emberi és az állati társadalmak közti határ fokozatosan elmosódott. Elkezdtük egymást (kimondva vagy kimondatlanul) fajoknak tekinteni. A nyelvi-kulturális közösségeket is. (S ebben sokan voltak bűnösek, Orbán Viktor – tudomásom szerint – soha.) Így aztán az együttélés természetes keretei, az autonóm nyelvi-kulturális közösségek lehetőségfeltételei szűntek meg.
A mainstream sajtó meghirdette a globalizált nemzetköziséget, ami korántsem jelentette a nyelvi-kulturális közösségek felszámolását, hanem a politikai közösségekként aposztrofált adminisztratív egységek nyelvi-kulturális homogenizációjának (az úgynevezett integrációnak) a kizárólagosságát.
Ami az egészben a legdöbbenetesebb, az az, hogy még a magyar politikai diskurzus is megrekedt a párhuzamos (azaz egymást kizáró) társadalmak fogalmában. Anélkül, hogy rájött volna, minek játszik alá.Annak ellenére is, hogy a határon túli magyarság nyelvi-kulturális társadalmakként való megmaradásának kizárólagos feltétele ma is csak a párhuzamos társadalmak, azaz autonóm kisebbségi közösségek lehetnének.
Ennek persze alapfeltétele, hogy a nemzetközi közösség kidolgozza nem az integráció, hanem az önrendelkezésen alapuló nagy és kis közösségek együttélésének normarendszerét. Mert ki az, aki integrál és ki az, akit integrálni kell? Nyilván csak egy, nyelvileg-kulturálisan, sőt civilizatorikusan magasabb rendű közösség integrálhat, azaz falhat fel alacsonyabb rendű nyelvi-kulturális (esetenként pusztán kulturális vagy vallási) közösségeket.
Orbán Viktor anélkül, hogy ezt kimondaná, ez ellen foglal (mert csak ez ellen foglalhat) állást. Idézőjelben nyilván, mert erről a mai „antirasszista” világban szólni sem lehet. Orbán sem nagyon ejt (legalábbis a nemzetközi intézményekben) túl sok szót a határon túli magyar kisebbségekről. (Az ukrajnai oroszokról meg végképp nem.)
Egyelőre nincs is más lehetősége, mint hogy megkísérelje a jövő emberi társadalmát a saját „rasszista” szamárhátán behurcolni (úgy, ahogy lehet) egy elviselhetőbb jövendőbe.
Ha lesz efféle még egyáltalán…
