Antónia néni szellemisége sem segített befejezni a Kós Károly-teljesítménytúrát
Egyedül haladva mi mást csinálhat az emberfia: morfondírozik, ötletel
Egyedül haladva mi mást csinálhat az emberfia: morfondírozik, ötletel
Vissza

Antónia néni szellemisége sem segített befejezni a Kós Károly-teljesítménytúrát

Számomra nem a távok vagy szintkülönbségek időhatáron belüli megtétele által eredményezett teljesítmény, hanem sokkal inkább a (közös) élmény és a kaland számít. Idén ketten Biankával indultunk útnak: a Fogarasi-havasokban egy héttel korábban elért szép eredményen (a Moldoveanu- és a Nagy Vist-csúcs megmászása egy nap alatt) felbuzdulva szombaton, augusztus 13-án az EKE Kolozsvár 1891 által meghirdetett Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra 52 kilométeres szakaszára iratoztunk be, amelyet korábban már több ízben lejártam. Bianka sérülése miatt viszont a Gorbói-úttól egyedül kellett folytatnom a gyalogtúrát. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy…

Lévén, hogy a Gorbói-úti, a Szikszai Ildikó és férje, Attila által működtetett ellenőrző ponttól már teljesen egyedül folytattam a gyalogtúrát, volt időm morfondírozni: vajon az aktív pihenést és a komfortzónából való kilépést előtérbe helyező erdélyi magyarok között kialakult-e már az a kritikus tömeget jelentő réteg, amelyik időt, energiát és pénzt áldozva évente rendszeresen részt vesz a régióban a különböző egyesületek által szervezett teljesítménytúrákon?

Ez már a Gorgói-úti ellenőrző pont, ahol Szikszai Ildikó és Attila fogadott

Az évek során, kisebb megszakításokkal ugyan, de részt vettem az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) Kolozsvár 1891 által szervezett gyalogtúrákon (a többiekre nincs pénzem elmenni), figyeltem ezek fejlődését és változatossá válását, s azt tapasztaltam, szinte ugyanazok a személyek vesznek részt rajtuk. A biciklis változatok bevezetése mindenképpen előrelépést jelentett, bár ezeken is szinte csak kolozsvári ismerősökkel és barátokkal találkozom.

Gyalogszerrel vagy biciklivel, ki, amit választ (A szerző felvételei)

Lévén, hogy a Gorbói-úthoz több mint egyórás késéssel érkezett két túrázót nem sikerült utolérnem, (pontosabban megelőztem őket, mert rögtön a letérő után picit eltévedtek), nem volt kivel társalognom és együtt haladnom. Az is felötlött bennem, hogy emeltdíjas rendszerben ugyan, de a szervezőknek be kellene vezetniük a rajtnál történő azonnali regisztrációt, mert sokan lekésik a feliratkozási határidőt, s lemaradnak a túráról. Vagy kakukktojásként csatlakoznak, akárcsak idén Bianka, akinek sérülés miatt a Gorbói-úti ellenőrzőpontnál fel kellett adnia a túrát. Gondolom, rajta kívül olyan túrázó is van, aki látva a szép időt, s vállalva a kihívást, fizetett és társult volna, de lekéste a határidőt.

Eltévedtek az elkésett túrázók

A Gorbói-út utáni bivaly- és tehénitatónál megpihentem, s elcsodálkoztam azon, hogyan történhet meg: bár kétszer rövid ideig megpillantottam őket az országútról való letérő után, mégsem értem utol a Szikszaiék ellenőrző pontjához több mint egy órás késéssel beérkezett két túrázót, pedig előttem elindultak – közben ugyanis megvártam Cziple Csabát, aki személygépkocsival jött sérült túratársamért, hogy hazavigye. Arra gondoltam, a késés behozása miatt kocogni vagy szaladni kezdtek, ezért az erős napsütés és a rekkenő hőség ellenére belehúztam, hogy érjem utol őket.

A mobilozó pásztor hölgy sem látta az elméletileg előttem lévő túrázükat...

Amikor a szárazság miatt kéttenyérnyi pocsolyában hűsölni próbáló bivalyokat őrző két pásztorfiú és egy meglepően városias öltözetben, folyamatosan mobiltelefonozó, a juhokat terelő pásztor hölgy is azt mondta, az elmúlt percekben senkit sem láttak itt elhaladni, akkor döbbentem rá: a két túrázó eltévedt. Utólag kiderült, igazam volt.

A hatgyermekes Szélyesék ismét bizonyítottakEnnek ellenére erőltetett menetben haladtam, nem akartam, hogy várjanak rám a magyargyerővásárhelyi, a jegenyei úti, a Riszeg-tetői ellenőrzőpontnál és a sztánai Szentimrei-villánál kialakított célnál. Bosszant, ha várnom kell valakire, de még rosszabb, ha tudom, hogy rám várnak.

A tehenek által kitaposott úton letöröltem a verejtéket, s az is felötlött bennem, hogy az EKE Kolozsvár 1891 által szervezett fizikai megmérettetéseket a különböző román és magyar sportkluboknak és egyesületeknek, iskoláknak, mi több, cégeknek is fel lehetne ajánlani.

Pihenőt tartanak a biciklisek

Utóbbiak számára kiváló lenne csapatépítőnek, összerázónak. Természetesen, ne mindenki ugorjon fejest az 52 vagy az 58 kilométeres gyalogtúrába, hanem választhat a Sztána környékén haladó 22/27, 19/24 és 11/17 km-es táv közül.Egyébként a rendkívül összeforrott csapatként működő kolozsvári számítástechnikai cég, a Codespring munkatársaival rendszeresen találkozom ezeken a túrákon, ám sajnos nem tudunk együtt haladni, ők ugyanis sokkal jobb fizikai erőnlétben vannak, mint én. Még Szélyes Évi és férje, Levente (Szészi) is a hat gyermekükkel…

Vissza a gyalogtúra elejére: „megjelenik” Antónia néni…

Lévén, hogy pénteken éjjel a Perseidák-meteorraj égi ajándékát csodáltam meg (idén nem sikerült kimenni a Kis Magura-csúcsra, csupán a Fellegvárról kuksoltam a csodálatos csillaghullást), szombaton hajnalban csupán 5 óra 30 perckor sikerült felébredni, a Kakasos-templomnál kialakított rajthoz pedig az indulási határidő előtt negyed órával értünk el. Háromnegyed hétkor Venczel Enikő és Molnár Ildikó sokkal frissebb volt, mint én, minden bizonnyal ők nem „perszeidáztak”: átadták az igazolólapot, a túraútvonal részletes és pontos leírását, valamint a professzionális térképet. A cikkhez fotók is kellenek, ugye, így gyorsan lencsevégre kaptam a fiatal férfit és hölgyet, akik éppen regisztráltak.

A marosvásárhelyi túrázó házaspárral a rajtnál ismerkedünk meg

Megszólítottam őket, legyen társaság… Nem voltak még a Kóson, ránk bízták magukat, együtt gyalogoltunk a Kányafőnél lévő ellenőrzőponthoz, ahol Tatár Ferenc és Váradi István önkéntes munkáját köszöntem meg.

Útközben elbeszélgettünk, kiderült marosvásárhelyiek. Talált a szó és a tempó, röpködtek a poénok, kiváló volt a hangulat. Akadt szélesebb társaság is, jól indult a gyalogtúra – mondogattam magamban. Megtudtam, hogy Orsolya és József fogorvos, rengeteget túráznak, bringáznak, ám a Kóson eddig még nem voltak. Kimásztuk a Törökvágást, s a Hója-erdőben haladva jött a hatalmas meglepetés: a Fogarasi-havasokban egy héttel korábban általunk látott brazíliai (magyar) néni József közeli rokona (a Facebook-profilját is mutatta, megismertük), és Antóniának hívják. Nahát! …

A Bátori-hegyen már 13 perces késésben voltunk

Antónia nénit egy fiatal nő segítette fel a Nagy Vist-csúcs (2527 méter) előtti nyeregbe. Délután lévén, mi már lefelé ereszkedtünk sátorhelyünk, a Burnei-esztena irányába. Az idős nő terve az volt, hogy a közeli menedékhelyen tölti az éjszakát (hátizsákját a segítő hölgy társa vitte), másnap pedig megmássza a Moldoveanu-csúcsot. Hüledeztünk a látványon, a néni ugyanis rendkívül fáradtnak és erőtlennek tűnt. Másnap hazafelé jövet a völgyben állomásozó hegyimentőknek is jeleztük a helyzetet, azt mondták, értesítik kollégáikat, s odafigyelnek a nénire…

A Bátori-hegyen Virág Péter (állva) és Mile Ferenc teljesített önkéntes szolgálatot

Szóval az ilyen találkozásokért, élményekért és meglepetésekért is érdemes benevezni a kolozsvári EKE gyalogtúráira…

A szimpatikus házaspárral még egy ideig együtt haladtunk, aztán kiderült: gyorsabb a tempójuk, s a Bátori-hegyen Mile Ferenc és Virág Péter már külön fogadott bennünket. Itt már tíz perces késésben voltunk…

Szervezők: a túra itt véget ér!

Természetesen belehúztunk volna, ám az autópálya megkerülése komoly megpróbáltatással járt: a köves úton még biciklivel is nehéz haladni, annyira ráz, gyalog pedig valóságos kínszenvedés. Ez a rész pecsételhette meg Bianka lábának a sorsát, az erdőbe érve már komoly fájdalmai voltak, bicegve haladt:  éppen az a bakancs sértette fel, amelyiket már több ízben használt.

A Magyarvista fölötti, az erdőben lévő víztározó új formában mutatta meg magát: a körülötte lévő fákat kivágták, a vízcsövek egy részét kicserélték.

Az autópálya előtti lábtörő rész...

A Gorbói út utáni szakaszhoz még hozzátartozik a köszönet, amellyel a magyargyerővásárhelyi ellenőrző pontnál önkéntes szolgálatot teljesítő Ferenczi Júliának és Molnár Ildikónak, illetve Fehér Zsuzsának és Kelemen Magdának tartozom. Széles mosollyal fogadtak, lekváros és zsíros kenyérrel kínáltak, kulacsomba friss vizet töltöttem. Ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a korábbi túrák során megismert református lelkipásztor koronavírus-fertőzésben tavaly elhunyt…

A magyargyerőmonostori vidám csapat

A rendhagyó Kós-túrám a jegenyei útnál lévő ellenőrzőpontnál ért véget, ahol Kerekes Kinga közölte: a szervezők döntése alapján nem folytathatom a túrát, ugyanis egyórás késésben vagyok, nem érnék el időben a Szentimrei-villához. Minden bizonnyal, hogy saját felelősségre továbbmehettem volna, ám egyedül túrázni nem érdemes, s a Sztánáról Kolozsvárra közlekedő vonatokat is csak nagyon nehezen értem volna el. Szerencsére Kinga gépkocsival visszahozott Kolozsvárra. Köszönöm!

A jegenyei úton Antónia néni jutott eszembe: neki vajon sikerült felmennie a Moldoveanu-csúcsra? 


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ