A szépkorúság, mint olyan

A szépkorúság, mint olyan
Ahogy a hajszálak egyre csak kezdenek hasonlítani a frissen hullott hó ragyogásához, ahogy a szemek alatti ráncok mindinkább felveszik egy igen göcsörtös és kusza fa ágainak árnyékát, ahogy a test mozgásai ügyetlenné és egyre koordinálatlanabbá válnak, úgy válik az egész jellem egyre messzibbé és ismeretlenebbé. Kiváltképpen, ha hosszú idő után véljük felfedezni a szépkorúság visszafordíthatatlan jegyeit.

Ha hasonlítanom kellene más élethelyzethez, akkor azt mondanám, hogy akár az egy-két éves, éppen járni tanuló kisgyerek, aki maga se tud róla sokszor mit is csinál, vagy mi történik körülötte. De nem teszem, nem vonok párhuzamot sem egyik, sem másik korhatár között, hiszen ezt már amúgy is sokan megtették. Igen nehéz feldolgozni az emberi lét egyre csak közelgő elmúlását.

Mert a gyakori felejtés fél szemmel a kulcslyukon kukucskál be, a nagyothallás az ablakon próbál bemászni, a figyelem zavar pedig nem szégyelli magát, illedelmesen leül keresztbe teszi a lábát, majd teát kér két kanál visszakérdezéssel és egy facsarás bólogatással. Ahogy minden szépségjegy megérkezik, mert persze vannak, akik késnek – mint a szemtelen elmúlási vágy és az örökösen középpontban álló elhanyagolás gondolata –, úgy a két emberlábon és egy kankós pálcán forgó palota hajlamossá válik elveszteni önmagát. A gondolkodás igen felgyorsul, akár a kisgyerek, mint aki megkapta a napi édességadagját, de szigorúan ragaszkodva azokhoz az elvekhez, meglátásokhoz, amiket ő maga tapasztalt. Mindezt azért, mert nekünk embereknek könnyebb saját meglátásainkhoz ragaszkodva alakítani a világképünket, mint új perspektívákat szőni bele koponyánk pókhálórendszerébe.

Lehet pont azért engedte be a korábban csak be-be kukucskáló felejtést a nagy könyvben megírt sors, hogy a szépülő éveinkben fejünkre nehezedő rengeteg tapasztalat, s bölcsesség – mely szakadatlanul összegyűlt az embert nem kímélő évek alatt – ne gyötörje úgy tudatunkat. Hiszen nagy felelősséggel jár az igazság, pont oly törékeny, mint a múlandóság gondolata, ha egyszer hagyod túluralkodni magadon felemészt könyörtelenül. Így tör magának utat, letarolva mindent körülötte, a más problémáival való foglalkozás, az emberek jó vagy rossz mivoltának szempillantás alatt való kiismerése, valamint, amit én csak úgy hívok, hogy az ,,én kertem zöldebb, mint a tiéd” szindróma, amikor folytonosan másokhoz viszonyítjuk magunkat és gyakran szeretteinket is – nem föltétlenül pozitív kontextusban.

De nincs mit mozdítani, ha erre billen a mérleg nyelve. Lerakhatjuk súlyainkat, kitolhatjuk a mérleg tányérjának szélére is, akkor is ennyit fog mutatni. Azonban mindig tudunk tenni azért, hogy a megöregedés szemmel látható jegyei és élhetetlen problémái mellett megnézzük, hogy miért ide billen a mérleg nyelve. Mert sosincs olyan, hogy a két emberlábon és egy kankós pálcán forgó palotában megbúvó, korral járó, jegyeket ne lehetne kezelni. Ne essünk a sors iróniájának csapdájába, ne feledjük el – hisz arra lesz még elég időnk –, a lehetőség a kezünkben van, hogy külön szobába zárjuk az szépkorúság hivatlan vendégeit, még ha nem is saját palotánk rendjéről van szó. Mert sosem szabad félnünk attól, hogy melyik kulcs nyitja a megértés és odafigyelés ajtaját – még ha azt olykor a palota legelrejtettebb sarkából is kell előkutatnunk –, hiszen mi sem vagyunk különbek elődeinknél, bármikor kaphatunk sakk mattot a nagy könyvben megírt sorstól.

Borítókép: Kenézi Emese