Peggy Guggenheim egy velencei épület névadója is, amely a Canal Grandéról jól megfigyelhető ‒ és a modern művészetek iránt érdeklődők kiemelt turisztikai célpontja a városban. A Guggenheim Múzeum többek között Pablo Picasso, Salvador Dalí, René Magritte, Max Ernst, Alberto Giacometti műveit őrzi. Az életrajzi film részben ennek a gyűjteménynek a létrejöttét járja körül ‒ ha van Peggy Guggenheimnek életműve, akkor ez a művészeti kollekció a lényege.
Ha valaki a Guggenheim Múzeumban sétál, az lehet az érzése, hogy múzeumnak kicsi az épület ‒ lakóhelynek persze hatalmas. A kulcs a sűrítettségben, az értékek koncentrációjában rejlik, amihez a helyszín, Velence és a Canal Grande szimbolikája ugyanúgy hozzájárul, mint a csendes elidőzésre invitáló belső udvar.
Peggy Guggenheim New Yorkban született és nőtt fel, jómódú amerikai család tagjaként. 1920-tól kezdődően élt Párizsban, és vált az ottani avantgárd támogatójává, a bohém művészeti szcéna aktív tagjává. Az életrajzi filmben arról beszél, hogy Marcel Duchamp volt számára az egyes számú mester és támpont: az ő szemléletének hatására hozta létre éppen azt a gyűjteményt, amelynek köszönhetően bevonult a művészetek történetébe.
Az életrajzi film nagymértékben épít Peggy Guggenheim önelbeszélésére: egy, a film készítése során felfedezett, 1978‒1979-ből származó hanganyag válik a történet alapjává. Ebben a már idős gyűjtő sarkos véleményeket fogalmaz meg korábbi életszakaszairól, partnereiről és általában a művészekről, akikkel élete során kapcsolatba került. Mindazok, akik még megszólalnak az életrajzi filmben, arról az intuitív művészeti érzékről, illetve ambícióról számolnak be, amelyek a gyűjtemény létrehozásáig vezettek. A film talán legmeglepőbb interjúalanya Robert De Niro, akinek a szülei (id. Robert De Niro és Virginia Admiral) – mint kiderül – mindketten kiállítottak Peggy Guggenheim galériáiban.
Az első saját képzőművészeti galériát Londonban nyitja meg Peggy Guggenheim 1938-ban, olyan művészeket állítva ki, mint Jean Cocteau, Vaszilij Kandinszkij vagy Constantin Brâncuși. A második világháború idején New Yorkba menekül egy Párizsban megalapozott képzőművészeti gyűjteménnyel, itt is galériát nyit, és amerikai működésének legfontosabb sikere alighanem Jackson Pollock karrierjének elindítása, aki utóbb az absztrakt expresszionizmus klasszikusává válik. Európa azonban továbbra is vonzza, és végül 1947-től haláláig Velencében él.
A filmből céltudatos, határozott nő képe bontakozik ki, aki, noha elégedetlen volt külsejével, és családi élete sem volt konfliktusoktól mentes, mégis emlékezetes, excentrikus életpályát járt be. Kevéssé törődött a korszak konvencióival, és önéletrajzi műveiben – beleértve a filmben hallható beszélgetésrészleteket is – inhibáltságtól mentesen beszélt mindazokról a testi és kulturális tapasztalatokról, amelyeket a huszadik század folyamán megélt.
A film azt az összefüggést is hangsúlyozza, amely a mindenkori művészek és a támogatói közeg között létezik: a képzőművészeti karrierek mögött leggyakrabban egy-egy gyűjtő, mecénás, galéria áll ‒ ezeknek tipikus modern kori emblémája Peggy Guggenheim, aki nélkül ma bizonyára kevesebbet tudnánk a szürrealizmusról vagy az absztrakt expresszionizmusról.
Borítóképen a szerző felvételei
