„Mi lenne, ha…”
Vissza

„Mi lenne, ha…”

A Mandineren találkoztam egy különös szöveggel, melyről aztán kiderült, hogy voltaképpen a mi Parászka Borókánk blogjáról került a lapba. Hogy miként, érdektelen. Annál érdekesebb a szöveg. A blogon cím még nincs, de a kezdő mondat („Huszonkilenc másodperc”), mint bizonyos költőknél, akár címnek is tekinthető. A Mandineren aztán beszédesebb cím is születik: A szégyen útja.

„Huszonkilenc másodperc. Ennyi ideig vonult Magyarország miniszterelnöke a vörös szőnyegen, füttykoncertben, szidalmak között, dühödt hangorkántól kisérve. A szégyen útja. Nincs a közvetlen közelében senki. Egyedül kell megtennie pár méternyi utat. Hiába próbálja feszültségét a szokásos módon oldani. Egyik kezét zsebébe dugja, fejét lehajtja, szája megrándul, mosolyogni próbál. Has előre esik, térd megroggyan…” És végül a célmondat: „Orbán és a hozzá hasonló autokraták kénytelen-kelletlen magukra öltik az összes bajt, nélkülözést, rettegést, amit átélnek a polgárok (mármint az alattvalóik – B.B.).” A magyar diktátor iránti szánalom álságos lírájától már megkímélem az olvasót.

A helyszín az uniós csúcs. Prága. A fenti szöveg azt a benyomást is kelthetné, hogy a magyar állampolgári közösség – Orbán választói és ellenzéke – testületileg kivonult Prágába, hogy – csalódásai nyomán – az összes bajt, nélkülözést és rettegést választottja, illetve ellenfele nyakába öntse. Itt, idegenben, immár rettegés nélkül. A probléma csak az, hogy a gyurcsányferencien áradó szenvedélyspriccből különös módon kimarad egy aprócska, de elsöprő jelentőségű látványelem. Az ugyanis, hogy az Orbánt köszöntő koncert kórusa ukrán zászlócskákat lengetett a kezében.

A polgárok tehát, akik lengették azokat, még csak ukrán menekültek sem lehetnek, hiszen nekik, akik Magyarországra menekültek, ott sem további bajban, sem nélkülözésben nem lehetett részük, rettegésben pedig már egyáltalán.

Hogy kik lehettek valójában? Nem nehéz kitalálni. Annak az Európai Parlamentnek a Magyarországról mit sem tudó aktivistái, illetve az utóbbiak kliensei, akiket a bevonuló államfők védelmét garantáló biztonsági őrök a vörös szőnyeg közelébe engedtek, s akik a magyar jogállam elrettentő állapotaira vonatkozó jelentéseket fogalmazzák és elfogadják. Olyan államok „képviseletében”, melyekben a magyarországiaknál súlyosabb jogsértések özöne sem fajul még csak helyi botrányokká sem.

Most nem a Welt szeptember 26-ai számának Per Hinricks és Alexander Dinger által jegyzett Korruptionsrepublik Deutschland („Korrupciós köztársaság, Németország”) című írására utalnék, mely német korrupciós ügyek imponáló katalógusával szolgál. (A német sajtó ugyanis kényszerű szolgalelkűsége ellenére sem minden vonatkozásban annyira korrupt, mint amilyennek sokan vélik.) Pusztán Berlin város parlamentjének megválasztása körüli botrányt tenném én is szóvá, mely szabályszerűen káoszba fulladt, olyannyira, hogy a bíróságnak a választások megismétlését kellett elrendelnie. De amint arról egy másik írás, Harald Martenstein cikke tudósít, a választásokat nem mindenütt ismételték meg, csupán a 2300 szavazókörzetből 300-ban, épp abban a háromszázban, melyben a kormányzó elit (melynek tagjait Ulf Poschardt szerint vörös, zöld és még vörösebb dilettánsok alkotják) eleve nyerésre álltak. (Lásd Poschardt Berlin kann es einfach nicht, azaz Berlin képtelen választani című írását).

Martenstein azt is felemlegeti, hogy amikor Türingia polgárai a mindenki által utált korábbi posztkommunista miniszterelnök helyett (szélsőjobb szavazók támogatásával) választottak maguknak liberálisat, Angela Merkel a választások érvénytelenné nyilvánítását követelte. Merőben alkotmányellenesen. Merkel óhaja mégis teljesült. A törvényesen megválasztott miniszterelnök szelíden visszalépett, hogy egy szobatisztábbat ültessenek a helyébe.

Ahogyan Macron elnök is annak köszönhette újraválasztását, hogy amikor kiderült, hogy a választóközönség hangulata erősen jobbra tolódott, programját sietve (és nyilvánvalóan őszintétlenül) jobboldalivá stilizálta. Azaz ahelyett, hogy engedte volna magát leváltani, bizonyos értelemben ő maga váltotta le Le Pen szavazóinak jelentős részét. (Lásd a híres mondást, hogy a népet kell leváltani!)

A korrupciós botrányokba keveredett politikusok visszahívásáról sem a választók döntenek ma már, hanem a pártelit, mely csak akkor megy bele a visszahívásba, ha az illetőt a továbbiakban nélkülözhetőnek tartja, de ha bármilyen szempontból hasznosnak tekinthető, mindig megtalálják a módját annak, hogy tisztségében megmaradhasson. Érvényes ez a mai német kancellárra, Olaf Scholzra, vagy akár az unió elnöknőjére, Ursula von der Leyenre, aki a Covid-oltások uniós szerződéseiből zsebelt be szintén számlálhatatlan eurót. A világra szóló botrány mindkettejük esetében a bürokrácia útvesztőiben vesztegel. Bennük meg föl sem merül, hogy visszalépjenek, s az sem akad, aki visszahívhatná őket.

Martenstein a fenti esetek kapcsán a divatos izraeli történész, Yuval Noah Harrari Az emberiség rövid története című eredetileg gyerekeknek írt – de tudományos intencióiban nagyon is komoly – könyvére utal, melyben a szerző arra keres választ, hogy „miként válhatott képessé a látszatra oly veszélytelen homo sapiens arra, hogy meghódíthassa a világot?” Vannak minálunk sokkal tökéletesebben szervezett állatfajok, például a termeszek, melyek beláthatatlan idők óta tökéletes rendben élik változatlan életüket.

Harrari válasza amilyen meghökkentő, épp annyira találó is. A mai ember (a homo sapiens) fő erénye abban rejlik, hogy történeteket, azaz meséket képes kitalálni, és azok szerint rendezni be az életét. A neandervölgyieken is azért győzedelmeskedhettünk, mert megalkottuk a halál utáni lét, a Paradicsom narratíváját. Ennek birtokában győzhettük le azt a halálfélelmet, melyet a neandervölgyiekhez hasonlóan – biológiai alkatunkból következően – mi is magunkban hordunk. Más történetekkel azt a tudatot ültettük el magukban, hogy a természetfölötti uralomra teremtettünk.

Az emberi társadalmakban a hatalom birtokosainak is történetekre volt szükségük. Mi történt volna a királyokkal, ha nem az istenek garantálják számukra a hatalmat? Amikor az emberiségben megingott az istenhit, ők is épp olyan esendőkké váltak, mint bárki más. Jobbára vérpadon vagy száműzetésben végezték.

A demokrácia nagy narratívája a népuralom. Minden hatalom a szuveréntől, a néptől ered. A néptől, mely tagjai közül maga választja ki az uralomra legalkalmasabbakat. Sajnos ma már mind többen ébrednek rá, hogy mindez legfeljebb részben van így. Ma már az elitek azok, akik már a jelöltek kiválogatásának szakaszában megalkotják azokat a narratívák, melyekre a hatalom éppen alapozható. Ilyen történet az ukrán demokrácia mítosza, illetve a magyar és a lengyel autokrácia meséje is. Persze minden mesének többé-kevésbé elfogadhatónak kell lennie. Ukrajna valóban védelmez a demokráciákra is jellemző elemeket, például az állami szuverenitást. És Magyarország, illetve Lengyelország is a törvényesség határait feszegetve próbál megszabadulni a kommunista diktatúrából visszamaradt antidemokratikus struktúráktól. Egy olyan értelmiségi elit hatalmi túlsúlyától, melyet az intézményi autonómiára hivatkozva demokratikusnak tetsző módszerekkel lehet „apáról fiúra” örökíteni. S közben a régi hagyományokat folytatva maga is enged – ha a nyugatiaknál némileg szemérmesebben is – a korrupció gyöngéd csábításainak.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy Martensteinnek az Európai Parlamentben könnyes meghatottsággal emlegetett „liberális” demokráciáról egészében lesújtó véleménye van, bár jobbat maga sem képes ajánlani, legfeljebb nosztalgiákra hivatkozhat. A baj tehát jóval nagyobb, mint amekkorának Parászka Boróka képzelheti. És nem csak Magyar- és Lengyelországban, hanem világ szerin tova…

 Martenstein cikkének címe Das ungute Gefühl, dass Wahlen nicht mehr wichtig sind (azaz A kínos érzés, hogy a választások már nem is fontosak). S minekutána fölsorakoztatja (én csak nyomokban utaltam rájuk) azokat az antidemokratikus „húzásokat”, melyekkel a nyugati elitek hatalmukat bebetonozzák, mintha a​ mi Parászka Borókánknak üzenne, cikkét azzal a kérdéssel zárja: „Was würde man sagen, wenn solche Dinge in Ungarn passieren?”, azaz „Mit mondhatna az ember, ha ezek a dolgok Magyarországon esnének meg?” Ha a vádak (a Harrari-féle narratívák) túlnyomó többségét (mert azért nem tagadhatjuk, akad némelyikben igazságmag is) nem a mi erdélyi bloggerünk magyarországi mentorai találnák ki?

A kérdést Martenstein is nyitva hagyja. Hadd tegyem én is!

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

CFR 1907: vasutassiker öngóllal
Idejétmúlt a 8 óra munka, 8 óra pihenés?
Kolozs megyében apadt leginkább a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ